Pilisi Fonó

Folytatjuk a megkezdett sorozatot blogunkon. A magyar tájak között most a Felső-Tisza vidékére és környékére barangolunk, Kárpátaljára, Északkelet Magyarországra és egy kicsit Erdélybe. 

Nyelvjárás

Ezen a területen tkp. kétféle nyelvjárással találkozhatunk: a Tisza-Körös vidéki és az északkeleti nyelvjárásokkal.

A tiszai nyelvjárásban jellegzetes az í-zés: a köznyelvi „é” hangot az „í”-hez hasonlóan ejtik – pl.: níz (néz), píz (pénz), fílsz (félsz). Debrecentől keletebbre (Ukrajna és Románia egy részén is) számos esetben „e”-nek ejtik a köznyelvi „ö” hangot: ser (sör), perkelt (pörkölt), megcsemerlett (megcsömörlött) – de ez nem minden olyan szóra áll, amelyben a köznyelvi kiejtés szerint „ö” hang van (például az öt, ökör, zöld kiejtése nem különbözik). Nagy területen érvényesül a szótagzáró l, r, j nyújtó hatása, a zárt és a nyílt e között nem tesznek különbséget. Szókincs: A nyelvjárási terület északkeleti része szorosan kapcsolódik Erdély mezőségi nyelvjárásához, ami a szókincsben is jól lemérhető.

Az északkeleti nyelvjárásban (Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Szabolcs-, és Hajdú-Bihar megyék egy része illetve Szlovákia egy része) az í-zés előfordul: kík, szíp.

 

 

 

 

Matyóföld

Néprajzilag a Tisza-vidék és a palócság kiterjedésének határvidékén találjuk meg Matyóföldet. A Matyóföld tájegység az Alföld északi részén, Borsod-Abaúj-Zemplén megye határán terül el. Kezdetben, a 19. század elejétől a Mezőkövesden és környékén lakókat nevezték matyóknak. A Matyóföld egyedi népművészetéről híres, de később ide sorolták a népviseletében és hímzéseiben más hagyományú Tard és Szentistván községeket is.

A Matyóföld főleg népviseletéről és hímzéseiről ismert. A matyó hímzések az 1896-os Millenniumi Kiállításon tettek szert országos hírnévre. A szegény paraszti életmód és a cifra ruházkodás kontrasztját fejezte ki a közmondás: "Hadd korogjon, csak ragyogjon!" A női test alakját kiemelő matyó népviseletet a 19. század végén szívesen öltötték magukra az arisztokrata hölgyek is. Testhez simuló felsőrész, vállnál megemelt ujj, derékban elálló fodor, hosszú, alul fodros szoknya jellemzi. A férfi viselet jellegzetessége a nagyon bő ujj, gyakran széles hímzéssel, horgolt csipkével. A matyó hímzésre legjellemzőbb a "matyó rózsa". A leghíresebb "íróasszony" Kis Jankó Bori volt, ő alkotta meg a rózsa legtöbb variációját. Emlékére háromévente hímzőversenyt rendeznek. (wikipedia)

Mezőkövesd

A terület már a népvándorlás korában lakott volt. Az első magyar település a honfoglalás korában jött létre, de 1275-ben egy egyházi összeírás lakatlan faluként utal rá, feltehetőleg a tatárjárás idején pusztult el. A 14. századtól a diósgyőri uradalom legdélibb települése. A 15. században már mezővárosként említik.
Mezőkövesd jelenleg a kistérség gazdasági, kereskedelmi, kulturális és idegenforgalmi központja. Ide koncentrálódik a szakképzés igen jelentős része is. A fejlődő lélekszámú város; piaca élénkül és az idegenforgalom is fellendülőben van. Mezőkövesd és térsége életében jelentős szerepet tölt be a turizmus. A Dél-Borsodi Kistérség két megye - Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén - határán a Bükk-hegység és az Alföld találkozásánál fekszik. A Dél-Bükk több mint hatszáz méteres hegycsúcsaitól, a lágy lankákon, szőlődombokon át, le egészen a Borsodi Mezőség pusztájáig változatos tájkép, barátságos falvak, természeti és kulturális látnivalókban gazdag táj várja a felfedezőket.

 

 

Mezőkövesdtől keletre egészen kárpátaljáig a viseletre jellemző egyfajta szlávos-törökös hatás. Különösen az ékszerekre igaz ez. A dús, pénzérmés ékszerek Ukrajna felé haladva egyre jobban elterjedtek. Mezőkövesd és környéke viseletére jellemző a palóc viseletek díszessége és a tiszai viseletek színessége, valamint a törökös, pénzérmés ékszeresség is előfordulhat. 

 

 

 

 

 

Debrecen

Debrecen környéke már az ókorban is lakott hely volt. Az időszámítás utáni nyolcadik évszázad végéig vándorló életmódot folytató magyar nép Közép-Európába érkezéséig (a honfoglalásig) sok-sok nép (vandálok, gótok, szarmaták, gepidák, avarok, bolgárok) lakta, uralta e tájat. A mai Debrecen pereme gyakran volt nagy birodalmak, népek közötti határvidék. több történelmi neve is van, mint a"civis város" vagy a "kálvinista Róma".

Debrecen igazi nagyváros, egykoron vetekedett a fővárosi rangért. Debrecennek és környékének jellegzetes viselet van.

Női viselet

Debrecen környékén a női viseletben jellegzetes a karcsú derék és a hosszú szoknya, a báránybőr kisbunda (suba) és a lányok pártája. Legkedveltebbek voltak a kék és zöld színű ruhadarabok arany és ezüst díszítéssel. 

A lányok hajukat középen elválasztották, hátul lelógó fonatot készítettek, a tövén is és a végén is színes szalagcsokorral. A gazdagabb lányok feje tetején abroncspárta ékeskedett. Dísze igazgyöngyökből, ezüst- és aranyszálas sodratokból kialakított 5, később több dudor volt. Hátul széles fémszálas szalag lógott a pártán. Az asszonyok 1–2 fonatból készült kontyot viseltek, főkötővel teljesen elfedték hajukat. A korábbi arany-ezüst főkötők után elterjedt a gazdagok körében a fekete selyem vagy bársony kaskétli, homloknál és hátul felkunkorodó sűrű fodorral. Fekete fátylat vagy színes hosszúkás kendőt kötöttek efölé, a nyak körül megcsavarva, régebben gyöngyös tűkkel is megerősítették. Helyette többféle hímzett gyolcs- vagy selyemkendő is kerülhetett a fejükre. Hosszú alsóingüknek nagy nyakkivágása volt. → Pendelyt (ingallya) is vettek fel hozzá. Tüllszerű felső ingválluk általában csak egy fodros nyakrészből és rövid, húzott ujjakból állt, amelyeket belevarrtak a halcsontos-fűzős, világos selyempruszlikba. Csak 1–2 alsószoknyát viseltek. Felsőszoknyájuk harang alakúra szabott, földig érő volt. Bő alját gyakran abroncs merevítette, ünnepre posztó vagy selyem szegélydíszekkel. A 19. sz.-ban könnyű karton ujjast, penczlit is viseltek hasonló anyagú szoknyával. Ujjas fölé is vettek patyolat vagy színes selyem vállkendőt. A végei elöl lógtak le a kék, a fekete vagy a színes selyemkötény fölé, mely korábban aranycsipkés volt. Nyakukon szorosan 5–10 sor apró szemű gyöngyöt viseltek. Kedvelték az arany és zománcos, köves gyűrűket. Nők is viseltek subát, ködmönt, mentét, posztóköpenyt, azonkívül ujjatlan, kerek fekete posztógallért, ún. palástot. Jellegzetes volt a csípőig érő, barnára festett kisbunda, melynek fekete gallérja vagy egész báránybőrből készült vagy kerekre szabott volt. Színes irharátét mellett kazettás elrendezésű, több színű selyemhímzés díszítette (híme csak később lett egyszínű zöld). Válltányérja alatt vízszintesen zöld selyemrojt futott körbe.  Finomak voltak a batiszt kézbevaló kendők. A tehetősebbek lábbelije fekete  cipő, a szegényebbek piros, sárga vagy fekete, a férfiakéhoz hasonló csizmát viseltek.

 

 

Férfi viselet

A férfiak tarkóig érő hajukban görbe fésűt viseltek. Kis pödrött bajuszuk volt. Karimátlan süvegüket télre prémes posztósapka váltotta fel, nyárra fekete, gömbölyű tetejű, strucctollas kalap (vagy magasabb fejű és keskenyebb karimájú, vagy alacsonyabb fejű és szélesebb karimájú). A régebbi gyolcsinget és gatyát aranyhímzéssel is díszítették. A vászon- és gyolcsing is T-szabású, kézelőtlen bő ujjal, gyakran rövid derékkal. Gatyát felsőruhaként csak a szegényebbek viseltek nyáron. A vászongatyát télen térd alatt körülkötötték. Kötényt csak gatyához vettek fel. Régebben tüszőt, később keskenyebb vörös és kék bőrövet viseltek, nadrághoz is. Jellegzetes a posztóruhájuk: világos- vagy sötétkék, később fekete, ezeket dús zsinórozással, kötött, fém (ezüst, ón) gombokkal látták el.  Az ellenzős nadrághoz rövid, szűk dolmány vörös vagy zöld zsinórövvel és vállra vetett rókaprémes mente járult; később mellény és hosszabb, bővebb, magas nyakú, gyakran piros hajtókájú, vállra vetett dolmány. A mellény lehetett élénkebb színű selyem, bársony is. Fehér, majd fekete nyakravaló egészítette ki az öltözéket. Juhbőr felsőruhájuk általánosan a hosszú ködmön volt és a suba, ennek egyik változata, a „kötözött aljú suba” a pásztorok öltözetében sokáig megőrződőtt. Elterjedt a fekete, a szürke és a fehér guba is. Jellegzetes volt a hímzett szűr (debreceni cifraszűr). Nyakas szűrt is viseltek (bihari cifraszűr). A gazdagabbak télen ujjas, prémbéléses fekete posztó décbundát, nyáron ujjas, kerek gallérú kék köpenyeget hordtak. Fekete kordován csizmájuk oldalt varrott puha szárú volt, elején kék bojttal, orra hegyes, sarkán patkó, sarkantyúja csillag alakú, hegyes taréjú volt.

 

 

Szatmár

A Felső-Tisza vidék egyik jellegzetes tája Szatmár. A valmikori Szatmár vármegye területén nyugaton síkság, keleten dombságok találhatóak. A síkságok között találhatóak voltak mocsárvidékek is, illetve dombságok vízben igen gazdagok. Legfontosabb folyói a Szamos, a Lápos illetve a Túr. Északról Bereg, Ugocsa és Máramaros, keletről Szolnok-Doboka, délről Szolnok-Doboka, Szilágy és Bihar, nyugatról pedig Szabolcs vármegye határolta.

Ennek a területnek egyik központi városa Szatmárnémeti, ami a magyar-román határ romániai oldalán fekszik. Ahogyan arra neve is utal, Szatmárnémeti  két városka egyesüléséből jött létre. A legtöbb forrásmunka szerint a Szatmár elnevezés a németektől származik, akik a várost Salzmarkt-nak (Sóvásárnak) hívták, más feltételezések szerint a városnév a vármegye első ispánja nevét őrzi. A másik név, a Németi,  a Szent István felesége, Gizella királyné által ide telepített németek lakhelyére utal.

Szatmári viselet

A szatmári női viselet jellegzetessége az apróvirágos hímzés vagy festés. A ruhákon dominál a kék, piros és a zöld posztószerű anyag színes, apró virágokkal való díszítése, de az északalföldi viseletekre jellemző változatos színvilág is visszaköszön a rajtuk. A női viselet három részből áll: hosszú ujjú ing, ami vagy passzol színében és mintájában a szoknyához vagy fehér színű, fehér vagy fekete szegélyhímzéssel ellátva. A felső szoknya a már említett, hagyományos díszítésű rakott szoknya, amire fekete vagy fehér, hímzett kiskötényt, vagy hosszúkötényt kötnek. Gyakori a fehér felső szoknya is ezen a vidéken. Vannak területek, ahol nem dominál a színesség, inkább a fehér-fekete színvilág a meghatározó. Itt a lányok fehér inget, fehér felsőszoknyát és fekete hosszúkötényt viselnek.

 

 

 

 

A lányok általában pántlikát hordtak, ami szintén vagy zöld vagy piros volt. A párta csak bizonyos területekre volt jellemző, gyakran a fiatal lányok is kendőben jártak. A keletebbi területek viseletei némiképp eltérnek a nyugati, alföldi-típushoz inkább hasonlító viseletekhez. 

Szatmárnémeti viseletére például jellemző volt a fehér-feket-piros színvilág. Itt kereszteződik az alföldi hagyományos viselet, az egyéb szatmári vidékek viseletével. A lányok hagyományosan fehér inget és fehér felsőszoknyát visletek piros-fekete színű köténnyel. A kendő hagyományosan piros, apróvirágos díszítésű, gyakran a kötényt is díszítették apróvirággal, de jellemző volt a németes, csíkos díszítés is.

Férfiak, az Erdélyben igen elterjedt, szalmakalapot vagy hagyományos állati szőrből készült kalapot viseltek, valamint az alföldi ruházatra gyakran jellemző bőgatyát. 

 

 

Szatmári táncok

A szatmári táncok a mai napig a táncházak kedveltjei közé tartoznak (ellentétben szegény galgamenti és egyéb főlvidéki táncokkal, ugye... ). A szatmári táncok az újabb stílusúak közé tartoznak. Jellemző rájuk az ugrós, a páros táncban a keringőszerű kéztartás, illetve a férfiak tánca, a verbunk is. Előfordul, hogy táncközben a táncosok körbe állnak és egymást, illetve egy "vezért" utánozva táncolnak.  

A következő PILISI FONÓ: MÁJUS 14., 20:00-tól!
(a korábban meghirdetettel ellentétben!)

Táncoljuk át a PÁZMÁNYOSOK ÉJSZAKÁJÁT! Gyere el Te is!

A Pázmány Rádió Rántotta című reggeli műsorában legutóbb a lakodalmi szokások voltak a középpontban. A műsor letölthető, meghallgatható.

 

"A keddi reggelen vendégünk volt Fekete Évi, magyar-kommunikáció szakos hallgató, akivel a lakodalmi szokásokról beszélgettünk. Többek között szóba került a menyasszonyszöktetés, és azok a különböző szerelempróbák, amikkel az ifjú pár egymás iránt érzett szeretetét lemérik. Ilyen például az, amikor egy szelet kenyeret és egy telepakolt sótartót tesznek a feleség elé, azzal a kéréssel, hogy annyi sót tegyen rá, amennyire szereti újdonsült férjét. Ez után pedig a férfi következik: annyit kell ennie az eledelből, amennyire szereti az arácskáját. Régi magyar szokás szerint ilyenkor az "áldozat" megfordíthatja a kenyeret, és úgy haraphat belőle ízlése szerint. [...]"

 

Folytatás és hanganyag: Rántotta Blog