Pilisi Fonó

És íme, beszámoló egyik nem annyira új tagunktól, Dorinától, a Pázmány Napról. Vegyétek és vigyétek! :)

A táncos lábúak

Szeretek néptáncolni. Egy életérzés ez, mikor a zenével együtt mozogsz, énekelsz és körülötted forog az egész táncparkett. Ilyenkor kicsit megszűnik a világ – minden probléma, gond eltűnik. A szemed sarkából látod a többi párt, de nem érdekel, csak azt érzed, ahogy a párod a kezed után nyúl, hogy újra hosszan forgasson.

A Pázmány Nap már régi hagyomány az egyetemen – minden évben, ősszel az iskola névadójára emlékezünk. Ilyenkor kapnak doktori címet, akik kiérdemelték; ilyenkor számos előadással, kulturális- és sport programmal ünnepelünk. Néhányaknak ez a nap egy kihívás is egyben. Kihívás legyőzni az ellenfelet a focipályán, kihívás hosszú órákon keresztül a Láthatatlan Színházban játszani és kihívás úrrá lenni a fellépés előtti félelmen. Idén számomra is különleges volt ez a nap, életemben másodszor állhattam „színpadra” és mutathattam meg, mit tanultam a néptáncról az elmúlt években.

Gimnazista koromban ragadott magával ez a világ, és én szeretek benne lenni. Itt, ahol a hagyományok élnek, ahol nem „ciki” néptáncolni, ahol nem én vagyok az egyetlen ember, aki utazás közben „kalotaszegit” hallgat. De igazából csak az egyetemen jutottam el ide. Az utazás hosszú volt – sok táncházon, táncpróbán és csalódáson keresztül érkeztem meg a Pázmány Táncegyüttesbe. Másodéves koromban csöppentem bele az akkor tíz éves együttes életébe. Sokakat ismertem, de voltak olyanok, akikkel azon a tavaszon találkoztam először. Féltem is, hogy vajon sikerül-e beilleszkedni, sikerül-e végre valóban a néptáncosok világába jutnom. De nem kellett sokáig aggódnom, már a második próbán éreztem, hogy tag vagyok, hogy én is számítok. Ez az érzés májusban, életem első fellépésén még erősebb lett.

A hosszú, táncmentes nyár után lelkesen érkeztem vissza Piliscsabára és már nagyon vártam, hogy újra, hétről hétre próbákra járhassak. Telt-múlt az idő, és hirtelen hétfő lett, két nappal a Pázmány Nap és a fellépés előtt. Már sokadszorra próbáltuk el a bődi karikázótánc dalait, de nekem csak azon járt az agyam, hogy szerdáig meg kell tanulnom az Ambrosianum csúszós kövein forogni. Hát szerdán, jóval az utolsó próba előtt, az épület folyosóján gyakoroltam.

Az idő, mintha ugrott volna egyet. Hirtelen fellépő ruhában, félelemmel vegyes izgalommal álltam az öltözőben. Ismeretlen ismerősként köszöntöttem a lámpalázat, táncos fellépés előtt – mivel azelőtt nem léptem fel – eddig még nem volt hozzá „szerencsém”. Elkezdődött. A zenészek behangolták hangszereiket, felcsendültek az első dallamok, és az izgalom eltűnt. Már csak a tánc volt. Sorrendben egymás után a moldvai, a somogyi, a palatkai, a bődi, a szatmári majd a szucsági. Mire vége lett, már nem féltem. Annyira jól éreztem magam a bőrömben, hogy legszívesebben újra felléptem volna.

A sok ember, akik végignézték az előadást, nemcsak nekünk, de a magyar táncoknak, a magyar hagyományoknak tapsoltak. Ez tette még szebbé azt az estét. És ettől volt még jobb a táncház is.

2009. december 10-én ünnepelte 10. szülinapját a Pázmány Táncegyüttes. Mivel ez elég komoly évszám – pl. a kutyáknál már az aggkor kezdete – hát ihaj-csuhaj gondoltunk egy nagyot és nagy bulit szerveztünk, hogy hallassuk a hangunkat.

Nem az én feladatom lenne, hogy beszámoljak a jubileumi műsorról. Sokkal meggyőzőbb lenne, ha egy nézőnk vagy bírálónk írna pár sort, de a nézők és/vagy bírálók mélyen hallgatnak. Valószínűleg kisebb bajuk is nagyobb volt annál, mintsem karácsonyi fahéjillatot és csillagszórókat elhagyva hideg és sötét szobában görnyedjenek és számunkra gondoltatokat gépeljenek. Nem is várhatjuk el. Ezért vagyok én, aki majd locsog megint egy kicsit.

A műsor kívülről

Az egész még szeptemberben kezdődött, amikor is az egyetemi néptáncélet főszervezője, Szente János, megkereste a Pázmány Táncegyüttes jelenlegi és valaha volt tagjait, hogy eme becses alkalomból mi lenne, ha megajándékoznánk valami kis műsorral a nagyérdeműt. Volt aki ráállt a dologra, volt aki nem, de végül is hosszú munkás hónapok és edzőtáborok förgetege után, Farkas László és Farkasné Molnár Anna művészeti vezetők segítségével megszületett a produkció.

A jubileumi műsorra a Stephaneum színpadán került sor. Annak ellenére, hogy az egyetemen egyszerre több izgalmas program is várta az érdeklődőket, mégis elmondhatjuk szépszámú közönségünk volt.

Kezdtük egy betlehemezéssel – híven a karácsonyhoz és egyetemünk szellemiségéhez –, majd folytattuk kis és nagy magyarországi táncokkal, juhászjátékkal és köszönetnyilvánításokkal.

Talpunk alá a muzsikát Kovács Misi és barátai húzták, vendégeink a Döbögő és a Bartók Táncegyüttesek voltak.

Nem hagytuk annyiban a mulatozást a műsor végzetével sem, hiszen a tánc (táncház formájában) folytatódott a Stephaneum menzáján egészen hajnalig.

A műsor belülről

Ha tudathasadásos riporter lennék és magamat interjúvolnám meg megkérdezném, "És milyen volt a színfalak mögött?" A válasz egyszerű munkás.

Saját példám jól szemlélteti, hogyan is kezdtünk neki a dolognak. Én szeptember közepéig abban a hitben éltem, hogy néptáncegyüttesünk ha él is, nem virul, és ha virul is nekem velük már doglom nem lesz, hiszen végeztem s letettem a lantot. Aztán egy sms jött az egyik tagtól a következő üzenettel: "Holnap próba itt és itt ekkor és ekkor, ne késs!" Mivel bátor és elszánt vagyok, elmentem, lesz, ami lesz, ha mást nem hát fölhomályosítom a társulatot, hogy én már nem vagyok egyetemista, és már rég nem a Iosephinumban lakom, de örülök, hogy gondoltak rám. Aztán mikor a próbára értem, kiderült, hogy nem csak én nem vagyok már egyetemista, és nem csak én nem lakom már régóta a Iosephinumban. Régi, számomra ismert és kevésbé ismert arcok bukkantak föl a próbateremben. Aztán azt is megtudtuk miért gyűltünk ott össze. Hát így kezdődött számomra. És hogy mivel járt? Lemondással, szervezéssel és még több lemondással. Mindenki részéről. (Ezúton is szeretném kifejezni hálámat és nagyrabecsülésemet azon családoknak, akik különböző módon támogattak minket.)

No, de nem vagyok afféle mártírkodó, hogy saját mellemet verve a sárban fetrengjek és égre emelt szemmel sírjak: "én mindent föláldoztam". Amennyit adtunk bele, annyit vissza is kaptunk, ha nem többet. (Nem jön könnyes monológ új és régi barátságokról, csoportösszetartásról, pedig jöhetne, de nem az én stílusom. :)) Összefoglalva: 100 személyiségfejlesztő hétvége meg 100 csapatépítő tréning is elbújhatna mellettünk.

Azért a visszajelzések is jól estek, hiszen rosszat nem mert mondani senki – hogy félelemből vagy barátságból, azt hagyjuk meg az információhiány szürke ködében.

De nem csak szellemi és lelki ajándékokkal gazdagodtunk. Produkciónk után a Bartók Táncegyüttes hasznos és kellemes ajándékokkal lepett meg minket, mint például kézzel készített keszkenőkkel (divatos szóval "home made") vagy somogyi táncokhoz használható üvegekkel (persze volt tartalmuk is :) ).  Szép volt, jó volt ez is. Köszönjük ezt is.

Összegezve, mert a táncosok már belém verték a csúfot azzal, hogy sokat írok, pláne beszélek, úgy hogy rövid és tömör leszek így a végére, amit ki is emelek, azok kedvéért, akik csak a lényeget akarják tudni: a szereplés jól sikerült, sajnálhatja, aki nem volt ott.

Szöllősi György, a Nemzeti Sport ismert újságírója, saját, főképp labdarúgással foglalkozó blogjában hozta  le az alábbi kedves történetet. Népzene, kézilabda, Kovács Misi.

"Az alábbi levél az NS központi e-mail címén keresztül jutott el hozzám. És mivel azok közé tartozom, akik nagyon nagyra értékelik az új technikai eszközök nyújtotta interaktív médiát, különösebb kommentár nélkül közzé is teszem. A főszereplő, ez a bizonyos Lazarov állítólag igen menő kézilabdás, ha jól értem, afféle Ronaldo a kézilabdázásban, vagyis a legeredményesebb vb-góllövő. De legalábbis Just Fontaine vagy Kocsis Sándor, ha az egy vb-n lőtt góljaival döntött rekordot, hirtelen nem is tudom.

Csak annyit még, igen, Misi, hogyne, emlékszem, szerintem Gellei úr is, hiszen a korrekt és kulturált kalauzolást ő is igen nagyra értékelte Katowicében és Chorzówban.

S akkor az e-mail:

Kovács Mihálynak hívnak, néhány munkatársukkal 2003 márciusában ismerkedtem meg Lengyelországban, amikor a futball válogatott lengyel tolmácsa voltam. Szöllő bizonyára emlékszik rám, tisztelettel kérem, továbbítsák neki levelem, de talán Önöket is érdekli és közlésre érdemesnek találják az alábbi kedves esetet, amely tegnap történt Kiril Lazarov és köztem a kézilabda VB-n Zágrábban.

A magyar meccsre mentünk barátaimmal a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkaráról Piliscsabáról, ahonnan reggel hatkor indultunk. Hamarabb értünk oda, így beálltunk segíteni szurkolni a néhány tucat macedónnak. Nálam volt egy tangó harmonika, így különösen lázba jöttek, főleg, amikor a nemzeti dallamukat (Makedonsko Devojce) kezdtem játszani. Arra viszont nem számítottam, hogy ezt még Lazarov is megköszönni.

Ez már a meccs után történt.

A lefújás után riporterek hada vette körül a világrekordja okán. Én természetesen nem mehettem oda a biztonságiak miatt, de mögülük lelkesen játszottam és énekeltem ugyanazt a dallamot a rekorder tiszteletére. (Népzenész hegedűs vagyok és egy fesztiválon tanultam a dallamot a tököli délszláv tánccsoporttól).  Egyszercsak a zajon keresztül megüti a fülét, és a kérdésekre fittyet hányva rám mosolyog, és felém nyújtja jobb öklét, hogy csapjak bele ("öklözzem vissza").

A biztonságiak persze azonnal átengedtek hozzá, a csatolt fotó is így készült (egy kedves horvát küldte el nekem) a több tucat közül, hiszen az újságírók kapva kaptak a jeleneten: Lazarov átölel egy magyar szurkolót, akinek magyar sál van a nyakán és a macedónok nemzeti dalát játssza az ő hangszerükön.Ez még  hagyján, de pár szót magyarul is váltott velem; "Ezt hol tánultád?" kérdezte kicsit meglepődve mosolyogva. Én persze csak hebegtem a megilletődöttségtől.

De talán nem túlzás, hogy én is örömöt szereztem neki. Még értékesebbé teszi számomra az élményt, hogy korábban láttam; mikor megdönti a rekordot (a tizedik góljánál) a zsűriasztal szélén ülő tag felé nyújtja az öklét, de Lazarov rá se hederít. Pár perccel később viszont ő nyújtja felém, pontosabban rajtam keresztül a magyar szurkolók és az ország felé."

A történetről a Nemzeti Sporton itt lehet olvasni,
a blogbejegyzés a kommmentekkel pedig itt található.

Grünceisz Zsuzsi beszámolója

az idei második Pilisi Fonóról

Nyolc óra lesz 5 perc múlva. Rohanok a koleszból, sietek, ahogy csak tudok, hónom alatt a táncházak egyik fontos kellékével. Már látom a Stefit, de ezúttal nem az előadók felé veszem az irányt. Minek is, hiszen ma május elseje van: PILISI MAJÁLIS! Így hát lépteimet a Pinceklub felé irányítom. Alig léptem át a Tibi étkezde büféjét már fülembe cseng a népmuzsika, ismerős emberek üdvözölnek, állítanak meg „csak egy” szóra, de nekem sietnem kell, rám ma este még fontos feladat vár. Lent, a pincében ér az első meglepetés. Még alig múlt el nyolc óra, máris a megszokott embersereg többszörösét látom a tánctéren. A zenekar már nem sokáig hangol, rögtön rá is zendítnek az első nótára. Széki. Alighogy felzengnek az első akkordok, máris egy fiatalember terem a terem közepén – Jávor Csaba, a pilisborosjenőről jött Kerekes Táncegyüttes egy tagja – és máris kézen fogja a mellette közel állókat, és már mutatja is a széki alaplépéseket. Hip-hopp kör kerekedik, és szinte mindenki beáll táncolni. Nagy a lelkesedés. Nem is csodálkozunk rajta, a délelőtti „bemelegítés után”, ahol volt alkalmunk több piliscsabai (Döbögő, Csalogány) és környékbeli (Kerekes – Pilisborosjenő, Pilis Néptánc Együttes – Pilisszántó), táncegyüttes fellépése után a Pázmány Táncegyüttes is bemutatta tánctudását is megcsodálni. Egyetemünk néptánccsoportja kalotaszegi, bonchidai magyar és somogyi táncokat, valamint egy magyarbődi karikázót adott elő. (A pázmányos előadás csütörtök estétől látható lesz itt, a Fonó Blogon is - a szerk.) És alig néhány órával e fergeteges bemutató után szinte valamennyi táncos itt ropja: de hát a néptánc mindegyőnk életének már régóta szerves részét képezi.

Teltházas Pinceklub péntek este a piliscsabai Campuson

Túl vagyunk hát az első táncon, a hangulat fantasztikus volt, alig várjuk a folytatást! Nézzétek meg rövid videónkat; aki lemaradt, az azért, aki pedig ott volt... nos tudjátok. ;)