Pilisi Fonó

Folytatjuk a megkezdett sorozatot blogunkon. A magyar tájak között most a Felső-Tisza vidékére és környékére barangolunk, Kárpátaljára, Északkelet Magyarországra és egy kicsit Erdélybe. 

Nyelvjárás

Ezen a területen tkp. kétféle nyelvjárással találkozhatunk: a Tisza-Körös vidéki és az északkeleti nyelvjárásokkal.

A tiszai nyelvjárásban jellegzetes az í-zés: a köznyelvi „é” hangot az „í”-hez hasonlóan ejtik – pl.: níz (néz), píz (pénz), fílsz (félsz). Debrecentől keletebbre (Ukrajna és Románia egy részén is) számos esetben „e”-nek ejtik a köznyelvi „ö” hangot: ser (sör), perkelt (pörkölt), megcsemerlett (megcsömörlött) – de ez nem minden olyan szóra áll, amelyben a köznyelvi kiejtés szerint „ö” hang van (például az öt, ökör, zöld kiejtése nem különbözik). Nagy területen érvényesül a szótagzáró l, r, j nyújtó hatása, a zárt és a nyílt e között nem tesznek különbséget. Szókincs: A nyelvjárási terület északkeleti része szorosan kapcsolódik Erdély mezőségi nyelvjárásához, ami a szókincsben is jól lemérhető.

Az északkeleti nyelvjárásban (Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Szabolcs-, és Hajdú-Bihar megyék egy része illetve Szlovákia egy része) az í-zés előfordul: kík, szíp.

Matyóföld

Néprajzilag a Tisza-vidék és a palócság kiterjedésének határvidékén találjuk meg Matyóföldet. A Matyóföld tájegység az Alföld északi részén, Borsod-Abaúj-Zemplén megye határán terül el. Kezdetben, a 19. század elejétől a Mezőkövesden és környékén lakókat nevezték matyóknak. A Matyóföld egyedi népművészetéről híres, de később ide sorolták a népviseletében és hímzéseiben más hagyományú Tard és Szentistván községeket is.

A Matyóföld főleg népviseletéről és hímzéseiről ismert. A matyó hímzések az 1896-os Millenniumi Kiállításon tettek szert országos hírnévre. A szegény paraszti életmód és a cifra ruházkodás kontrasztját fejezte ki a közmondás: "Hadd korogjon, csak ragyogjon!" A női test alakját kiemelő matyó népviseletet a 19. század végén szívesen öltötték magukra az arisztokrata hölgyek is. Testhez simuló felsőrész, vállnál megemelt ujj, derékban elálló fodor, hosszú, alul fodros szoknya jellemzi. A férfi viselet jellegzetessége a nagyon bő ujj, gyakran széles hímzéssel, horgolt csipkével. A matyó hímzésre legjellemzőbb a "matyó rózsa". A leghíresebb "íróasszony" Kis Jankó Bori volt, ő alkotta meg a rózsa legtöbb variációját. Emlékére háromévente hímzőversenyt rendeznek. (wikipedia)

Mezőkövesd

A terület már a népvándorlás korában lakott volt. Az első magyar település a honfoglalás korában jött létre, de 1275-ben egy egyházi összeírás lakatlan faluként utal rá, feltehetőleg a tatárjárás idején pusztult el. A 14. századtól a diósgyőri uradalom legdélibb települése. A 15. században már mezővárosként említik.
Mezőkövesd jelenleg a kistérség gazdasági, kereskedelmi, kulturális és idegenforgalmi központja. Ide koncentrálódik a szakképzés igen jelentős része is. A fejlődő lélekszámú város; piaca élénkül és az idegenforgalom is fellendülőben van. Mezőkövesd és térsége életében jelentős szerepet tölt be a turizmus. A Dél-Borsodi Kistérség két megye - Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén - határán a Bükk-hegység és az Alföld találkozásánál fekszik. A Dél-Bükk több mint hatszáz méteres hegycsúcsaitól, a lágy lankákon, szőlődombokon át, le egészen a Borsodi Mezőség pusztájáig változatos tájkép, barátságos falvak, természeti és kulturális látnivalókban gazdag táj várja a felfedezőket.

Mezőkövesdtől keletre egészen kárpátaljáig a viseletre jellemző egyfajta szlávos-törökös hatás. Különösen az ékszerekre igaz ez. A dús, pénzérmés ékszerek Ukrajna felé haladva egyre jobban elterjedtek. Mezőkövesd és környéke viseletére jellemző a palóc viseletek díszessége és a tiszai viseletek színessége, valamint a törökös, pénzérmés ékszeresség is előfordulhat. 

Debrecen

Debrecen környéke már az ókorban is lakott hely volt. Az időszámítás utáni nyolcadik évszázad végéig vándorló életmódot folytató magyar nép Közép-Európába érkezéséig (a honfoglalásig) sok-sok nép (vandálok, gótok, szarmaták, gepidák, avarok, bolgárok) lakta, uralta e tájat. A mai Debrecen pereme gyakran volt nagy birodalmak, népek közötti határvidék. több történelmi neve is van, mint a"civis város" vagy a "kálvinista Róma".

Debrecen igazi nagyváros, egykoron vetekedett a fővárosi rangért. Debrecennek és környékének jellegzetes viselet van.

Női viselet

Debrecen környékén a női viseletben jellegzetes a karcsú derék és a hosszú szoknya, a báránybőr kisbunda (suba) és a lányok pártája. Legkedveltebbek voltak a kék és zöld színű ruhadarabok arany és ezüst díszítéssel. 

A lányok hajukat középen elválasztották, hátul lelógó fonatot készítettek, a tövén is és a végén is színes szalagcsokorral. A gazdagabb lányok feje tetején abroncspárta ékeskedett. Dísze igazgyöngyökből, ezüst- és aranyszálas sodratokból kialakított 5, később több dudor volt. Hátul széles fémszálas szalag lógott a pártán. Az asszonyok 1–2 fonatból készült kontyot viseltek, főkötővel teljesen elfedték hajukat. A korábbi arany-ezüst főkötők után elterjedt a gazdagok körében a fekete selyem vagy bársony kaskétli, homloknál és hátul felkunkorodó sűrű fodorral. Fekete fátylat vagy színes hosszúkás kendőt kötöttek efölé, a nyak körül megcsavarva, régebben gyöngyös tűkkel is megerősítették. Helyette többféle hímzett gyolcs- vagy selyemkendő is kerülhetett a fejükre. Hosszú alsóingüknek nagy nyakkivágása volt. → Pendelyt (ingallya) is vettek fel hozzá. Tüllszerű felső ingválluk általában csak egy fodros nyakrészből és rövid, húzott ujjakból állt, amelyeket belevarrtak a halcsontos-fűzős, világos selyempruszlikba. Csak 1–2 alsószoknyát viseltek. Felsőszoknyájuk harang alakúra szabott, földig érő volt. Bő alját gyakran abroncs merevítette, ünnepre posztó vagy selyem szegélydíszekkel. A 19. sz.-ban könnyű karton ujjast, penczlit is viseltek hasonló anyagú szoknyával. Ujjas fölé is vettek patyolat vagy színes selyem vállkendőt. A végei elöl lógtak le a kék, a fekete vagy a színes selyemkötény fölé, mely korábban aranycsipkés volt. Nyakukon szorosan 5–10 sor apró szemű gyöngyöt viseltek. Kedvelték az arany és zománcos, köves gyűrűket. Nők is viseltek subát, ködmönt, mentét, posztóköpenyt, azonkívül ujjatlan, kerek fekete posztógallért, ún. palástot. Jellegzetes volt a csípőig érő, barnára festett kisbunda, melynek fekete gallérja vagy egész báránybőrből készült vagy kerekre szabott volt. Színes irharátét mellett kazettás elrendezésű, több színű selyemhímzés díszítette (híme csak később lett egyszínű zöld). Válltányérja alatt vízszintesen zöld selyemrojt futott körbe.  Finomak voltak a batiszt kézbevaló kendők. A tehetősebbek lábbelije fekete  cipő, a szegényebbek piros, sárga vagy fekete, a férfiakéhoz hasonló csizmát viseltek.

Férfi viselet

A férfiak tarkóig érő hajukban görbe fésűt viseltek. Kis pödrött bajuszuk volt. Karimátlan süvegüket télre prémes posztósapka váltotta fel, nyárra fekete, gömbölyű tetejű, strucctollas kalap (vagy magasabb fejű és keskenyebb karimájú, vagy alacsonyabb fejű és szélesebb karimájú). A régebbi gyolcsinget és gatyát aranyhímzéssel is díszítették. A vászon- és gyolcsing is T-szabású, kézelőtlen bő ujjal, gyakran rövid derékkal. Gatyát felsőruhaként csak a szegényebbek viseltek nyáron. A vászongatyát télen térd alatt körülkötötték. Kötényt csak gatyához vettek fel. Régebben tüszőt, később keskenyebb vörös és kék bőrövet viseltek, nadrághoz is. Jellegzetes a posztóruhájuk: világos- vagy sötétkék, később fekete, ezeket dús zsinórozással, kötött, fém (ezüst, ón) gombokkal látták el.  Az ellenzős nadrághoz rövid, szűk dolmány vörös vagy zöld zsinórövvel és vállra vetett rókaprémes mente járult; később mellény és hosszabb, bővebb, magas nyakú, gyakran piros hajtókájú, vállra vetett dolmány. A mellény lehetett élénkebb színű selyem, bársony is. Fehér, majd fekete nyakravaló egészítette ki az öltözéket. Juhbőr felsőruhájuk általánosan a hosszú ködmön volt és a suba, ennek egyik változata, a „kötözött aljú suba” a pásztorok öltözetében sokáig megőrződőtt. Elterjedt a fekete, a szürke és a fehér guba is. Jellegzetes volt a hímzett szűr (debreceni cifraszűr). Nyakas szűrt is viseltek (bihari cifraszűr). A gazdagabbak télen ujjas, prémbéléses fekete posztó décbundát, nyáron ujjas, kerek gallérú kék köpenyeget hordtak. Fekete kordován csizmájuk oldalt varrott puha szárú volt, elején kék bojttal, orra hegyes, sarkán patkó, sarkantyúja csillag alakú, hegyes taréjú volt.

Szatmár

A Felső-Tisza vidék egyik jellegzetes tája Szatmár. A valmikori Szatmár vármegye területén nyugaton síkság, keleten dombságok találhatóak. A síkságok között találhatóak voltak mocsárvidékek is, illetve dombságok vízben igen gazdagok. Legfontosabb folyói a Szamos, a Lápos illetve a Túr. Északról Bereg, Ugocsa és Máramaros, keletről Szolnok-Doboka, délről Szolnok-Doboka, Szilágy és Bihar, nyugatról pedig Szabolcs vármegye határolta.

Ennek a területnek egyik központi városa Szatmárnémeti, ami a magyar-román határ romániai oldalán fekszik. Ahogyan arra neve is utal, Szatmárnémeti  két városka egyesüléséből jött létre. A legtöbb forrásmunka szerint a Szatmár elnevezés a németektől származik, akik a várost Salzmarkt-nak (Sóvásárnak) hívták, más feltételezések szerint a városnév a vármegye első ispánja nevét őrzi. A másik név, a Németi,  a Szent István felesége, Gizella királyné által ide telepített németek lakhelyére utal.

Szatmári viselet

A szatmári női viselet jellegzetessége az apróvirágos hímzés vagy festés. A ruhákon dominál a kék, piros és a zöld posztószerű anyag színes, apró virágokkal való díszítése, de az északalföldi viseletekre jellemző változatos színvilág is visszaköszön a rajtuk. A női viselet három részből áll: hosszú ujjú ing, ami vagy passzol színében és mintájában a szoknyához vagy fehér színű, fehér vagy fekete szegélyhímzéssel ellátva. A felső szoknya a már említett, hagyományos díszítésű rakott szoknya, amire fekete vagy fehér, hímzett kiskötényt, vagy hosszúkötényt kötnek. Gyakori a fehér felső szoknya is ezen a vidéken. Vannak területek, ahol nem dominál a színesség, inkább a fehér-fekete színvilág a meghatározó. Itt a lányok fehér inget, fehér felsőszoknyát és fekete hosszúkötényt viselnek.

A lányok általában pántlikát hordtak, ami szintén vagy zöld vagy piros volt. A párta csak bizonyos területekre volt jellemző, gyakran a fiatal lányok is kendőben jártak. A keletebbi területek viseletei némiképp eltérnek a nyugati, alföldi-típushoz inkább hasonlító viseletekhez. 

Szatmárnémeti viseletére például jellemző volt a fehér-feket-piros színvilág. Itt kereszteződik az alföldi hagyományos viselet, az egyéb szatmári vidékek viseletével. A lányok hagyományosan fehér inget és fehér felsőszoknyát visletek piros-fekete színű köténnyel. A kendő hagyományosan piros, apróvirágos díszítésű, gyakran a kötényt is díszítették apróvirággal, de jellemző volt a németes, csíkos díszítés is.

Férfiak, az Erdélyben igen elterjedt, szalmakalapot vagy hagyományos állati szőrből készült kalapot viseltek, valamint az alföldi ruházatra gyakran jellemző bőgatyát. 

Szatmári táncok

A szatmári táncok a mai napig a táncházak kedveltjei közé tartoznak (ellentétben szegény galgamenti és egyéb főlvidéki táncokkal, ugye... ). A szatmári táncok az újabb stílusúak közé tartoznak. Jellemző rájuk az ugrós, a páros táncban a keringőszerű kéztartás, illetve a férfiak tánca, a verbunk is. Előfordul, hogy táncközben a táncosok körbe állnak és egymást, illetve egy "vezért" utánozva táncolnak.  

A Pázmány Rádió Rántotta című reggeli műsorában legutóbb a lakodalmi szokások voltak a középpontban. A műsor letölthető, meghallgatható.

"A keddi reggelen vendégünk volt Fekete Évi, magyar-kommunikáció szakos hallgató, akivel a lakodalmi szokásokról beszélgettünk. Többek között szóba került a menyasszonyszöktetés, és azok a különböző szerelempróbák, amikkel az ifjú pár egymás iránt érzett szeretetét lemérik. Ilyen például az, amikor egy szelet kenyeret és egy telepakolt sótartót tesznek a feleség elé, azzal a kéréssel, hogy annyi sót tegyen rá, amennyire szereti újdonsült férjét. Ez után pedig a férfi következik: annyit kell ennie az eledelből, amennyire szereti az arácskáját. Régi magyar szokás szerint ilyenkor az "áldozat" megfordíthatja a kenyeret, és úgy haraphat belőle ízlése szerint. [...]"

Folytatás és hanganyag: Rántotta Blog

Húsvét a keresztény világ legnagyobb ünnepe. Igen, nagyobb, mint a karácsony. A húsvétkor Krisztus feltámadását ünnepeljük. Mivel ez egy "mozgó ünnep" időpontját a következőképp számítják ki: ez a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnap.

Igen sok tradicionális jelkép kapcsolódik ehhez az ünnephez. Van pogány eredetű, de akad a keresztény kutltúrkörből is, valamint "vegyes", vagyis krisztianizálódott pogány jelkép.

Húsvéti bárány: A húsvétot eredetileg a zsidók ünnepelték, ez volt a "kovásztalan kenyér" ünnepe, s a kivonulásra emlékeztek. Ilyenkor ölték le a húsvéti bárányt. A bárány bűnbocsánati áldozat bemutatására szolgált. Jézust is sokszor azonosítják a húsvéti báránnyal, ki föláldozta magát az emberek bűneiért.  

Hímes tojás: A tojás a termékenység jelképe sok kultúrában. Ezen felül bibliai vonatkozása is van: mint a csirke a tojásból, úgy kel ki Jézus a sírból. Régi szokás volt a tojás görgetés lejtőn, ami Krisztus kriptája bejáratánál lévő kőajtó elgörgetését is szimbolizálta. A tojás díszítése már későbbi szokás. 

Húsvéti nyúl: Ha lefordítjuk a "húsvét" szót német és angol nyelvre: Oster, Easter. Valószínűsíthető, hogy az eredeti név a tavaszi (újraszületés, fény és termékenység) istennő, Eostre (Eastre, Ostara) nevéből származik és az élet megújulását ünnepelték. A nyúl és a tojás ennek az istennőnek a szimbólumai (melyek régi festményeken is láthatók). 

Húsvéti locsolás: Eredetileg a vízzel való megöntözés, leöntés a megtisztulás és a termékenység szimbóluma volt.  Hagyományosan vödörből, kút- vagy patakvízzel locsolták egymást a fiatalok. Hétfőn a legények a lányokat, kedden a lányok a legényeket. Később a keddi locsolás hagyománya elsikkadt és a szokás megváltozott. A lányok hímes tojást adtak a locsolásért, ami gyakran nem volt kellemes élmény (a hűvös, tavaszi időben leöntik egy - két liter, néhány fokos kútvízzel az egyetlen tiszta, szép, ünneplőruhádat), előfordult, hogy a kevésbé elővigyázatosak tüdőgyulladást kaptak, amit régen csak nagyon nehezen lehetett gyógyítani, ha egyáltalán lehetett. Ennek ellenére nagy szégyennek számított, ha egy fiatal lányt nem öntötték le egy kis vízzel húsvétkor. A kisgyerekeket, anyákat és idősebb asszonyokat nem locsolták meg. A locsoló versek valószínűleg az eredetileg termékenységi rítusból erednek, ugyanis az eredeti rituálé során varázsigéket mondtak. Ebből keletkeztek a későbbi versek. A huszadik század elején víz helyett "rózsavizet" használtak, melyet pl. cukros bódékban árultak egyes helyeken és színe rózsaszín volt. Illata ugyan kellemes volt, de sajnos foltot hagyott. Később jött divatba csak a kölni.  A szódavíz megjelenésével a locsolás jobban irányíthatóbbá vált biztonságosabb távolságból is. Régen egyes vidékeken a lányok úgynevezett "pipicset" készítettek tésztából (csomó alakú sütemény) és azt is a tojás mellé adták.

Más országokban és egyes magyarlakta vidékeken előfordul, hogy a lányokat nem vízzel öntik le, hanem pl. vesszővel csapkodják meg őket. 

A családok kedvelt szokása, hogy elrejtik a húsvéti ajándékokat a gyerekek elől, és nekik meg kell találni azokat. Ez újszerű, nyugat-európai szokás.  

A protestáns felekezetek nem követik ezeket a szokásokat. Azonban a húsvéti ünnepre való méltó előkészület időszaka a protestáns felekezeteknél is kiemelt jelentőségű. Sok gyülekezetben ilyenkor bűnbánati hetet rendeznek, és estéről estére istentiszteletre gyűlnek össze a hívek. 

A Fonónak számos nélkülözhetetlen hangulati kelléke van és egyik-másiknál bizony érdemes elidőzni kicsit. Hosszas töprengés után írásunk témájául végül nem a táncházakon biztosított ingyen sört választottuk (hiszen mi újat tudnánk mondani e témában kedves táncos lábú olvasóinknak?), hanem egy hagyományos népi hangszert, a tekerőt.

Bizony, kérem, tegye fel a kezét, aki öt kerek és tartalmas mondatban be tudná mutatni nekünk ezt a remek hangszert? Nos? Hát igen. De ne szégyelljük magunkat tudatlanságunk miatt (Tisztelet a kivételnek!), inkább olvassunk tovább. Dies diem docet. Azt mondják.

Mi is tehát a tekerő? „Olyan húros hangszer, melynek dallamhúrját, és két vagy több kísérőhúrját, gyantázott kerék forgatásával, dörzsölve szólaltatják meg.” – írja a Magyar Néprajzi Lexikon. Kis hazánkban az elmúlt évszázadban a háromhúros tekerő használata volt a leggyakoribb, e három húr neve: prim, recsegőhúr és bőgő. A prim- vagy dallamhúr középen van, a kerék legkiemelkedőbb pontjára feszül rá. A bőgő és a recsegőhúr oldalt érinti a kerék kilátszó részeit és a kottaszárak alatt húzódik. A két húr tehát játék közben nem érintkezik a billentyűkkel, végig azonos hangon szól. A húrokat megszólaltató kereket egy hajtókar segítségével hozza mozgásba a zenész.

És, például klarinét vagy hegedű kísérettel kiegészülve, lőn muzsika, tánc, és mosoly az arcokon. Önálló dallamrepertoárja nincsen, általában ismert és kedvelt szöveges dalok dallamát játsszák rajta.

Természetesen a tekerő nem huszadik századi találmány: Európába az arab világból érkezett. Nyugaton az egyik középkori (10-12. századi) ősét organistrum néven ismerték. Az organistrum jóval nagyobb volt a tekerőnél: volt olyan változata is, amelyen, méreténél fogva, csak két ember játszhatott. A 16. században azonban a tekerőt már nem sorolják a komoly hangszerek közé: parasztok és kóbor zenészek hangszere (kolduslantként is ismerik), így jutott el hozzánk, sőt tőlünk keletebbre, Ukrajnába is. A klarinéttal társult tekerőnek a tanyavilágbeliek számára körülbelül olyan értéke volt, mint máshol a cigánybandának. Szentes környékén a padkaporos bálok (földes, kemencepadkás tanyai házban rögtönzött házi bál) emléke szorosan összefonódik a tekerő emlékével.

Nálunk az egyetemen és a pázmányos táncegyüttesben Legeza Marci zenél tekerőn (avagy tekeri a talp alá valót), a vele készül interjút néhány nap múlva olvashatjátok ugyanitt. Megtudhatjátok majd, hogy mi a különbség klasszikus és népi hangszer között, hol lehet tanulni, sőt: tanítani, és azt is, hogy miként áll a népzenével a mai Magyarország.

Mi az a Pilisi Fonó?

A „pilisi” szó talán nem igényel sok magyarázatot, és a „fonó” sem kézimunka szakkört takar… Azoknak a régen volt, falvakban működő hagyományos alkalmaknak a mintájára kapta a nevét, ahol a fiatalok találkoztak, együtt dolgoztak, énekeltek, táncoltak és jól érezhették magukat egymás társaságában. Ennek a kultúrának és paraszti társadalomnak a megszűntével elmúltak a fonók is, a hagymányos népzenével és néptánccal együtt. Ami miatt mégis működik még ma is, az azért van, mert – egyrészt nálunk nincs közös munka – másrészt mert elsősorban ma is csak a szórakozásról szól. A népzene és néptánc nekünk, 21. századi városi fiataloknak is adhat örömet, az élőzenének és a párostáncoknak ma is van varázsa. Aki változatosan szeretne bulizni, annak egyszer érdemes kipróbálni, hogy milyen egy táncrendet végigtáncolni a zenekar előtt. Aki meg még nem volt sohasem, annak sincs félnivalója, mert minden alkalommal folyamatos tánctanítás is van.

2001-től vannak Pilisi Fonó néven táncházak a karon. Rendszeresen voltak nálunk erdélyi hagyományőrző zenészek és táncosok („adatközlők”), többek között Kalotaszegről, Csíkból, a mezőségi Székről, Magyarpalatkáról, Erdőszombattelkéről. Többször voltak koncertek (megfordult nálunk a Téka, az Egyszólam, a Tükrös zenekar), előadásokat hallhattunk népzenei, néprajzi témákban.

Rövid szünet után most tavasszal újraindulnak a Fonók.

Tekintsétek meg rövid videónkat, melyet egy korai, 2001-es Fonó képeiből készítettünk: