Pilisi Fonó

És íme, beszámoló egyik nem annyira új tagunktól, Dorinától, a Pázmány Napról. Vegyétek és vigyétek! :)

A táncos lábúak

Szeretek néptáncolni. Egy életérzés ez, mikor a zenével együtt mozogsz, énekelsz és körülötted forog az egész táncparkett. Ilyenkor kicsit megszűnik a világ – minden probléma, gond eltűnik. A szemed sarkából látod a többi párt, de nem érdekel, csak azt érzed, ahogy a párod a kezed után nyúl, hogy újra hosszan forgasson.

A Pázmány Nap már régi hagyomány az egyetemen – minden évben, ősszel az iskola névadójára emlékezünk. Ilyenkor kapnak doktori címet, akik kiérdemelték; ilyenkor számos előadással, kulturális- és sport programmal ünnepelünk. Néhányaknak ez a nap egy kihívás is egyben. Kihívás legyőzni az ellenfelet a focipályán, kihívás hosszú órákon keresztül a Láthatatlan Színházban játszani és kihívás úrrá lenni a fellépés előtti félelmen. Idén számomra is különleges volt ez a nap, életemben másodszor állhattam „színpadra” és mutathattam meg, mit tanultam a néptáncról az elmúlt években.

Gimnazista koromban ragadott magával ez a világ, és én szeretek benne lenni. Itt, ahol a hagyományok élnek, ahol nem „ciki” néptáncolni, ahol nem én vagyok az egyetlen ember, aki utazás közben „kalotaszegit” hallgat. De igazából csak az egyetemen jutottam el ide. Az utazás hosszú volt – sok táncházon, táncpróbán és csalódáson keresztül érkeztem meg a Pázmány Táncegyüttesbe. Másodéves koromban csöppentem bele az akkor tíz éves együttes életébe. Sokakat ismertem, de voltak olyanok, akikkel azon a tavaszon találkoztam először. Féltem is, hogy vajon sikerül-e beilleszkedni, sikerül-e végre valóban a néptáncosok világába jutnom. De nem kellett sokáig aggódnom, már a második próbán éreztem, hogy tag vagyok, hogy én is számítok. Ez az érzés májusban, életem első fellépésén még erősebb lett.

A hosszú, táncmentes nyár után lelkesen érkeztem vissza Piliscsabára és már nagyon vártam, hogy újra, hétről hétre próbákra járhassak. Telt-múlt az idő, és hirtelen hétfő lett, két nappal a Pázmány Nap és a fellépés előtt. Már sokadszorra próbáltuk el a bődi karikázótánc dalait, de nekem csak azon járt az agyam, hogy szerdáig meg kell tanulnom az Ambrosianum csúszós kövein forogni. Hát szerdán, jóval az utolsó próba előtt, az épület folyosóján gyakoroltam.

Az idő, mintha ugrott volna egyet. Hirtelen fellépő ruhában, félelemmel vegyes izgalommal álltam az öltözőben. Ismeretlen ismerősként köszöntöttem a lámpalázat, táncos fellépés előtt – mivel azelőtt nem léptem fel – eddig még nem volt hozzá „szerencsém”. Elkezdődött. A zenészek behangolták hangszereiket, felcsendültek az első dallamok, és az izgalom eltűnt. Már csak a tánc volt. Sorrendben egymás után a moldvai, a somogyi, a palatkai, a bődi, a szatmári majd a szucsági. Mire vége lett, már nem féltem. Annyira jól éreztem magam a bőrömben, hogy legszívesebben újra felléptem volna.

A sok ember, akik végignézték az előadást, nemcsak nekünk, de a magyar táncoknak, a magyar hagyományoknak tapsoltak. Ez tette még szebbé azt az estét. És ettől volt még jobb a táncház is.

Ismét táncház a Pázmányon!

A Pázmány Nap örömére 20.30-kor kezdődik egy fergeteges táncház a Pince Klubban október 14-én, szerdán. Zenél a fenomenális Kovács Misi és csapata. Táncot tanít egy méltán híres néptáncos... nevét nem árulom el, gyertek és meglátjátok!

Jó hangulattal és egész estés büfével várunk titeket!