Pilisi Fonó

Folytatjuk a megkezdett sorozatot blogunkon. A magyar tájak között most a Felső-Tisza vidékére és környékére barangolunk, Kárpátaljára, Északkelet Magyarországra és egy kicsit Erdélybe. 

Nyelvjárás

Ezen a területen tkp. kétféle nyelvjárással találkozhatunk: a Tisza-Körös vidéki és az északkeleti nyelvjárásokkal.

A tiszai nyelvjárásban jellegzetes az í-zés: a köznyelvi „é” hangot az „í”-hez hasonlóan ejtik – pl.: níz (néz), píz (pénz), fílsz (félsz). Debrecentől keletebbre (Ukrajna és Románia egy részén is) számos esetben „e”-nek ejtik a köznyelvi „ö” hangot: ser (sör), perkelt (pörkölt), megcsemerlett (megcsömörlött) – de ez nem minden olyan szóra áll, amelyben a köznyelvi kiejtés szerint „ö” hang van (például az öt, ökör, zöld kiejtése nem különbözik). Nagy területen érvényesül a szótagzáró l, r, j nyújtó hatása, a zárt és a nyílt e között nem tesznek különbséget. Szókincs: A nyelvjárási terület északkeleti része szorosan kapcsolódik Erdély mezőségi nyelvjárásához, ami a szókincsben is jól lemérhető.

Az északkeleti nyelvjárásban (Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Szabolcs-, és Hajdú-Bihar megyék egy része illetve Szlovákia egy része) az í-zés előfordul: kík, szíp.

 

 

 

 

Matyóföld

Néprajzilag a Tisza-vidék és a palócság kiterjedésének határvidékén találjuk meg Matyóföldet. A Matyóföld tájegység az Alföld északi részén, Borsod-Abaúj-Zemplén megye határán terül el. Kezdetben, a 19. század elejétől a Mezőkövesden és környékén lakókat nevezték matyóknak. A Matyóföld egyedi népművészetéről híres, de később ide sorolták a népviseletében és hímzéseiben más hagyományú Tard és Szentistván községeket is.

A Matyóföld főleg népviseletéről és hímzéseiről ismert. A matyó hímzések az 1896-os Millenniumi Kiállításon tettek szert országos hírnévre. A szegény paraszti életmód és a cifra ruházkodás kontrasztját fejezte ki a közmondás: "Hadd korogjon, csak ragyogjon!" A női test alakját kiemelő matyó népviseletet a 19. század végén szívesen öltötték magukra az arisztokrata hölgyek is. Testhez simuló felsőrész, vállnál megemelt ujj, derékban elálló fodor, hosszú, alul fodros szoknya jellemzi. A férfi viselet jellegzetessége a nagyon bő ujj, gyakran széles hímzéssel, horgolt csipkével. A matyó hímzésre legjellemzőbb a "matyó rózsa". A leghíresebb "íróasszony" Kis Jankó Bori volt, ő alkotta meg a rózsa legtöbb variációját. Emlékére háromévente hímzőversenyt rendeznek. (wikipedia)

Mezőkövesd

A terület már a népvándorlás korában lakott volt. Az első magyar település a honfoglalás korában jött létre, de 1275-ben egy egyházi összeírás lakatlan faluként utal rá, feltehetőleg a tatárjárás idején pusztult el. A 14. századtól a diósgyőri uradalom legdélibb települése. A 15. században már mezővárosként említik.
Mezőkövesd jelenleg a kistérség gazdasági, kereskedelmi, kulturális és idegenforgalmi központja. Ide koncentrálódik a szakképzés igen jelentős része is. A fejlődő lélekszámú város; piaca élénkül és az idegenforgalom is fellendülőben van. Mezőkövesd és térsége életében jelentős szerepet tölt be a turizmus. A Dél-Borsodi Kistérség két megye - Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén - határán a Bükk-hegység és az Alföld találkozásánál fekszik. A Dél-Bükk több mint hatszáz méteres hegycsúcsaitól, a lágy lankákon, szőlődombokon át, le egészen a Borsodi Mezőség pusztájáig változatos tájkép, barátságos falvak, természeti és kulturális látnivalókban gazdag táj várja a felfedezőket.

 

 

Mezőkövesdtől keletre egészen kárpátaljáig a viseletre jellemző egyfajta szlávos-törökös hatás. Különösen az ékszerekre igaz ez. A dús, pénzérmés ékszerek Ukrajna felé haladva egyre jobban elterjedtek. Mezőkövesd és környéke viseletére jellemző a palóc viseletek díszessége és a tiszai viseletek színessége, valamint a törökös, pénzérmés ékszeresség is előfordulhat. 

 

 

 

 

 

Debrecen

Debrecen környéke már az ókorban is lakott hely volt. Az időszámítás utáni nyolcadik évszázad végéig vándorló életmódot folytató magyar nép Közép-Európába érkezéséig (a honfoglalásig) sok-sok nép (vandálok, gótok, szarmaták, gepidák, avarok, bolgárok) lakta, uralta e tájat. A mai Debrecen pereme gyakran volt nagy birodalmak, népek közötti határvidék. több történelmi neve is van, mint a"civis város" vagy a "kálvinista Róma".

Debrecen igazi nagyváros, egykoron vetekedett a fővárosi rangért. Debrecennek és környékének jellegzetes viselet van.

Női viselet

Debrecen környékén a női viseletben jellegzetes a karcsú derék és a hosszú szoknya, a báránybőr kisbunda (suba) és a lányok pártája. Legkedveltebbek voltak a kék és zöld színű ruhadarabok arany és ezüst díszítéssel. 

A lányok hajukat középen elválasztották, hátul lelógó fonatot készítettek, a tövén is és a végén is színes szalagcsokorral. A gazdagabb lányok feje tetején abroncspárta ékeskedett. Dísze igazgyöngyökből, ezüst- és aranyszálas sodratokból kialakított 5, később több dudor volt. Hátul széles fémszálas szalag lógott a pártán. Az asszonyok 1–2 fonatból készült kontyot viseltek, főkötővel teljesen elfedték hajukat. A korábbi arany-ezüst főkötők után elterjedt a gazdagok körében a fekete selyem vagy bársony kaskétli, homloknál és hátul felkunkorodó sűrű fodorral. Fekete fátylat vagy színes hosszúkás kendőt kötöttek efölé, a nyak körül megcsavarva, régebben gyöngyös tűkkel is megerősítették. Helyette többféle hímzett gyolcs- vagy selyemkendő is kerülhetett a fejükre. Hosszú alsóingüknek nagy nyakkivágása volt. → Pendelyt (ingallya) is vettek fel hozzá. Tüllszerű felső ingválluk általában csak egy fodros nyakrészből és rövid, húzott ujjakból állt, amelyeket belevarrtak a halcsontos-fűzős, világos selyempruszlikba. Csak 1–2 alsószoknyát viseltek. Felsőszoknyájuk harang alakúra szabott, földig érő volt. Bő alját gyakran abroncs merevítette, ünnepre posztó vagy selyem szegélydíszekkel. A 19. sz.-ban könnyű karton ujjast, penczlit is viseltek hasonló anyagú szoknyával. Ujjas fölé is vettek patyolat vagy színes selyem vállkendőt. A végei elöl lógtak le a kék, a fekete vagy a színes selyemkötény fölé, mely korábban aranycsipkés volt. Nyakukon szorosan 5–10 sor apró szemű gyöngyöt viseltek. Kedvelték az arany és zománcos, köves gyűrűket. Nők is viseltek subát, ködmönt, mentét, posztóköpenyt, azonkívül ujjatlan, kerek fekete posztógallért, ún. palástot. Jellegzetes volt a csípőig érő, barnára festett kisbunda, melynek fekete gallérja vagy egész báránybőrből készült vagy kerekre szabott volt. Színes irharátét mellett kazettás elrendezésű, több színű selyemhímzés díszítette (híme csak később lett egyszínű zöld). Válltányérja alatt vízszintesen zöld selyemrojt futott körbe.  Finomak voltak a batiszt kézbevaló kendők. A tehetősebbek lábbelije fekete  cipő, a szegényebbek piros, sárga vagy fekete, a férfiakéhoz hasonló csizmát viseltek.

 

 

Férfi viselet

A férfiak tarkóig érő hajukban görbe fésűt viseltek. Kis pödrött bajuszuk volt. Karimátlan süvegüket télre prémes posztósapka váltotta fel, nyárra fekete, gömbölyű tetejű, strucctollas kalap (vagy magasabb fejű és keskenyebb karimájú, vagy alacsonyabb fejű és szélesebb karimájú). A régebbi gyolcsinget és gatyát aranyhímzéssel is díszítették. A vászon- és gyolcsing is T-szabású, kézelőtlen bő ujjal, gyakran rövid derékkal. Gatyát felsőruhaként csak a szegényebbek viseltek nyáron. A vászongatyát télen térd alatt körülkötötték. Kötényt csak gatyához vettek fel. Régebben tüszőt, később keskenyebb vörös és kék bőrövet viseltek, nadrághoz is. Jellegzetes a posztóruhájuk: világos- vagy sötétkék, később fekete, ezeket dús zsinórozással, kötött, fém (ezüst, ón) gombokkal látták el.  Az ellenzős nadrághoz rövid, szűk dolmány vörös vagy zöld zsinórövvel és vállra vetett rókaprémes mente járult; később mellény és hosszabb, bővebb, magas nyakú, gyakran piros hajtókájú, vállra vetett dolmány. A mellény lehetett élénkebb színű selyem, bársony is. Fehér, majd fekete nyakravaló egészítette ki az öltözéket. Juhbőr felsőruhájuk általánosan a hosszú ködmön volt és a suba, ennek egyik változata, a „kötözött aljú suba” a pásztorok öltözetében sokáig megőrződőtt. Elterjedt a fekete, a szürke és a fehér guba is. Jellegzetes volt a hímzett szűr (debreceni cifraszűr). Nyakas szűrt is viseltek (bihari cifraszűr). A gazdagabbak télen ujjas, prémbéléses fekete posztó décbundát, nyáron ujjas, kerek gallérú kék köpenyeget hordtak. Fekete kordován csizmájuk oldalt varrott puha szárú volt, elején kék bojttal, orra hegyes, sarkán patkó, sarkantyúja csillag alakú, hegyes taréjú volt.

 

 

Szatmár

A Felső-Tisza vidék egyik jellegzetes tája Szatmár. A valmikori Szatmár vármegye területén nyugaton síkság, keleten dombságok találhatóak. A síkságok között találhatóak voltak mocsárvidékek is, illetve dombságok vízben igen gazdagok. Legfontosabb folyói a Szamos, a Lápos illetve a Túr. Északról Bereg, Ugocsa és Máramaros, keletről Szolnok-Doboka, délről Szolnok-Doboka, Szilágy és Bihar, nyugatról pedig Szabolcs vármegye határolta.

Ennek a területnek egyik központi városa Szatmárnémeti, ami a magyar-román határ romániai oldalán fekszik. Ahogyan arra neve is utal, Szatmárnémeti  két városka egyesüléséből jött létre. A legtöbb forrásmunka szerint a Szatmár elnevezés a németektől származik, akik a várost Salzmarkt-nak (Sóvásárnak) hívták, más feltételezések szerint a városnév a vármegye első ispánja nevét őrzi. A másik név, a Németi,  a Szent István felesége, Gizella királyné által ide telepített németek lakhelyére utal.

Szatmári viselet

A szatmári női viselet jellegzetessége az apróvirágos hímzés vagy festés. A ruhákon dominál a kék, piros és a zöld posztószerű anyag színes, apró virágokkal való díszítése, de az északalföldi viseletekre jellemző változatos színvilág is visszaköszön a rajtuk. A női viselet három részből áll: hosszú ujjú ing, ami vagy passzol színében és mintájában a szoknyához vagy fehér színű, fehér vagy fekete szegélyhímzéssel ellátva. A felső szoknya a már említett, hagyományos díszítésű rakott szoknya, amire fekete vagy fehér, hímzett kiskötényt, vagy hosszúkötényt kötnek. Gyakori a fehér felső szoknya is ezen a vidéken. Vannak területek, ahol nem dominál a színesség, inkább a fehér-fekete színvilág a meghatározó. Itt a lányok fehér inget, fehér felsőszoknyát és fekete hosszúkötényt viselnek.

 

 

 

 

A lányok általában pántlikát hordtak, ami szintén vagy zöld vagy piros volt. A párta csak bizonyos területekre volt jellemző, gyakran a fiatal lányok is kendőben jártak. A keletebbi területek viseletei némiképp eltérnek a nyugati, alföldi-típushoz inkább hasonlító viseletekhez. 

Szatmárnémeti viseletére például jellemző volt a fehér-feket-piros színvilág. Itt kereszteződik az alföldi hagyományos viselet, az egyéb szatmári vidékek viseletével. A lányok hagyományosan fehér inget és fehér felsőszoknyát visletek piros-fekete színű köténnyel. A kendő hagyományosan piros, apróvirágos díszítésű, gyakran a kötényt is díszítették apróvirággal, de jellemző volt a németes, csíkos díszítés is.

Férfiak, az Erdélyben igen elterjedt, szalmakalapot vagy hagyományos állati szőrből készült kalapot viseltek, valamint az alföldi ruházatra gyakran jellemző bőgatyát. 

 

 

Szatmári táncok

A szatmári táncok a mai napig a táncházak kedveltjei közé tartoznak (ellentétben szegény galgamenti és egyéb főlvidéki táncokkal, ugye... ). A szatmári táncok az újabb stílusúak közé tartoznak. Jellemző rájuk az ugrós, a páros táncban a keringőszerű kéztartás, illetve a férfiak tánca, a verbunk is. Előfordul, hogy táncközben a táncosok körbe állnak és egymást, illetve egy "vezért" utánozva táncolnak.  

Ha már néptánc, akkor nélkülözhetetlen ismerni a különböző területeket, ahonnan ezek a táncok származnak. Általános nézet, hogy a táncházakban „bele vagyunk borulva Erdélybe”, vagyis az ott tanított és húzott táncrendek nagy százaléka Erdély területéről származik, mint a széki, kalotaszegi, mezőségi... stb. táncok. Ez némiképp logikus, ha belegondolunk, hogy maga táncház-mozgalom is Erdélyből indult, hisz ott van ennek ma is élő, régi hagyománya. Ennek örömére most a nagy-magyarországi tájegységeket bemutató sorozatunkat, itt a freeblogon, nem Erdéllyel kezdjük, hanem a palócsággal. :)

Sokan gondolják, hogy palócok = szlovákiai magyarok. Ez így nem teljesen igaz, mert a szlovákiai magyarok tényleg palócok, de a politikai határ nem jelenti a népesség határát is.

 

Nyelvjárás

 

A palóc nyelvjárás az egyik legismertebb magyar nyelvjárás. Szlovákiában és Észak-Magyarországon elterjedt, pontosabban Vágtól keletre, a Dunától és a Budapest- Cegléd-Szolnok vonaltól északra egészen a Tiszáig és a Sajó- Hernád-medencéig.

Három típusra osztható:

1. Nyugati (vagy északi) palóc (a Garamtól nyugatra)
2. Középső palóc (a volt Bars, Hont, Gömör megyék, és a jelenlegi Nógrád, Heves, Borsod megyék és Pest megye egy része.)
3. Délkeleti palóc (Jászság és Dél-Borsod) (klikk a képre!)
   

A nyelvjárás talán egyik legjellemzőbb és legismertebb tulajdonsága, hogy az a-t és á-t másként ejtik, mint az a köznyelvben megszokott, az egyiket jóval nyíltabban, a másikat pedig sokkal zártabban. Az ajakkerekítés nélküli a-zás a középkorból örökölt hangállapot.

A palóc nyelvjárásban a változó tövű szavak e-je alanyi esetben is legtöbbször e: tehen, szeker, vereb, keves, nehez. A hosszú, nyílt e-nek é-vé válása a középkor vége táján ment végbe, de egyes palóc nyelvjárásokban mindmáig megmaradt. Előfordul ezen a vidéken az í-zés is: szegíny, ídes. (Déd öreganyám mesélte, hogy mikor még fiatal lány volt és ünnepi viseletbe öltöztették otthon a sok alsószoknyától alig bírt megmozdulni. Ilyenkor így kért az anyjától segítséget: „Ídösanyám, índíjja be a faromot!”.)  Az é hang esetében előfordul, hogy egyszer a köznyelvinél nyíltabban, máskor pedig zártabban ejtik, ennek következménye, hogy nem mindig tudják megkülönböztetni az e magánhangzót az é-től, s ez a helyesírásban mutatkozik is: kezetől, eppen, feketellett, tehen, level. (Hahá... ugye-ugye kettes ortográfia vizsga, Pázmány magyar szak. :) )

Az l hang esetében előfordul ennek kiesése - pld. vóna-vagy hasonulása az előtte álló mássalhangzóval: özöllött, talló, salló. A palóc nyelvjárás mai változatában kirívóbb sajátosságnak tűnik az l hang gyakori megkettőzése: gyüllés, allig, ellem. A rövidülés ritkább: tol a toll helyett, hulik a hullik helyett. (Nem csak az l-hangot szokás egyes vidékeken megkettőzni. Felénk például, aki nyelvjárásban beszél, az „parasztossan” beszél.)

A palóc falvak beszédmódjában ma is általános jelenség a jésítés: gyisznó, gyinnye, Bangyi, szeretyi. De megtalálható ennek fordítottja is: hodne, hadja, hidje, fodassza.

A palóc gyakran hanyag a kiejtésben, elhagyja a szóvégi ragokat: fáé, házho, abbó. A nyelvjárás másik érdekes alaktani sajátossága, hogy kedveli a középső nyelvállású magánhangzókat a toldalékokban az alsó és felső nyelvállásúak rovására: kocsmábó, tanol, szépöl, alszonak, vonatokot, magukot, őköt, fejüköt. A palóc beszédben az eszköz- és társhatározó val-, vel- ragja nem hajlamos a hasonulásra: lábval, Ferencvel, buszval, késvel.

Még napjainkban is megfigyelhető a főnévi igenév sajátosan palócos képzése: rínyi, futnyi, alunnyi. A –t végű igék rövid múlt idejű alakját csak a palóc nyelv őrizte meg: kikötte, kifutta, megett, megitt mindent, megsütte. (Szabó Károly írása alapján)

(A nyelvjárás nem nyelvhelyességi hiba, sok – valódi és csak magukat annak tartó – nyelvész véleménye ellenére sem az. Ez a kérdés a mai napig nagy port kavar a szakirodalomban, és néha nagyon szélsőséges nézetek látnak napvilágot mind az ellenzők, mind a támogatók között.)

Viselet

Férfiak

Az 1850-es években a férfiak öltözékében a fehér posztóból előállított szűr általános viselet volt. A legény addig nem gondolhatott a lánykérésre, amíg szűrt nem tudott magának vásárolni. Esküvői ruhájuk fő ékességét a cifraszűr jelentette, amelyet ünnepek alkalmával idős korukig hordhattak. A fekete báránybőrből készült kucsma, a rövid derekú, piros-kék-zöld fonallal, keresztöltéssel kivarrt vászoning, a hosszú szűk gatya, valamint a bő szárú vászongatya mellett ködmönt is szívesen öltöttek magukra. Ez utóbbi ruhadarabot ugyanis kevesebb pénzből is el lehetett készíteni.Általában bocskort hordtak, de ünnepnapokon csizmát.

Nők

A palóc női ruházkodás a rövidszoknyás viseletek közé sorolható. Alsó- és felsőruháikat kendervászonból készítették, hétköznapokon pendelyt, kötényt és félinget (ingváll), ez utóbbi fölé nyakbavaló kendőt kötöttek, amelynek alapanyagát a kékfestő, klott, kasmír, élénk színű, rojtos szélű selyem képezte. A lányok haját „tyúkosba” fonták, az asszonyokét kontyba tekerték. A fejviselet – amelyet csipkével, szalaggal, gyönggyel, hímzéssel dekorált főkötő jelentett – talán Kazáron és annak környékén volt a legváltozatosabb. Ahogy idősödtek az asszonyok, úgy maradt el a selyemkendőjükről először a rojt. Majd mind a fejkendőnél, mind pedig a főkötőnél az élénk színeket fokozatosan a tompák váltották fel. A díszített változatokban a menyecskék az első gyerek megszületéséig ékeskedhettek, a középkorú asszonyoknak már nem illett vele büszkélkedni. 40-50 éves korban pedig már a dísztelen főkötőt is az egyszerűbb hátrakötő váltotta fel.

Ünnepeken a nagylányok 12-15 erősen kikeményített alsószoknyát vettek fel. Ahogy idősebb lett az asszony, úgy hordott kevesebb alsószoknyát.

A legmutatósabb palóc öltözékek közé tartozik a hollókői, a kazári, az őrhalmi, a rimóci, a mátraaljai és a felsőtárkányi viselet. (K&H Euroconsulting, 2004)

 

Az elmaradhatatlan Galga-mente

A kis-magyarországi palócság tipikus képviselői a Galga-patak (régen folyó) menti régió falvai. Ide nem csak a szoros értelemben vett Galga melletti falvakat soroljuk, hanem tágabb értelemben idetartoznak a környékbeli városok és más falvak is. (Galgahévíz, Galgagyörk, Galgaguta, Hévízgyörk, Aszód, Acsa, Gödöllő, Püspökhatvan, Iklad stb.) A Galga-patak Nógrád megyében ered és Jászfényszarunál ömlik a Zagyvába.

Aszód

"A hatezer fős városka, a Pest megye északkeleti részén elterülő kis táj, a Galga mente középpontjában található. A kiváló természet földrajzi környezetnek köszönhetően - dimbes-dombos, erdőben, vadban gazdag vidék, a Galga patak közelsége - Aszód területén már Krisztus előtt három és félezer évvel megjelent és közel négy évszázadon keresztül élt egy magas kultúrájú kőkori népesség."(www.aszod.hu)

Aszód, város lévén, elég korán igazodott viseletében a nagyvárosok divatjához. Női viseletére jellemző a sok alsószoknyás, hosszú szoknyás viselet és a hímzett szalag.

Aszódhoz közel esik tipikus galgamenti falu is Kartal. Aki szeretne többet megtudni erről a faluról, annak íme: www.kartal.hu 

Galgahévíz

Pest megye északkeleti szegletében, a Galga alsó folyásának jobb partján terül el. 

A lakosság nagy része mezőgazdasággal foglalkozik, elsősorban zöldségtermesztéssel, de szép számmal vannak ingázók is, akik Budapesten, Gödöllőn, és más környékbeli vár osokban találtak munkát. Ami a település infrastruktúráját illeti, a kilencvenes évek rendszerváltása óta igen nagy fejlődésen ment keresztül és hazai viszonylatban a legfejlettebb települések közé tartozik. Külön ki kell emelni a hazánkban még egyedülállónak számító szelektív hulladékgyűjtést, amely 2001 (?)-ben valósult meg kistérségi összefogással, a szomszédos Tura, Vácszentlászló és Zsámbok települések közreműködésével. S mivel Galgahévíz a kedvelt kirándulóhelyként számon tartott Gödöllői Dombvidék peremén fekszik, a falu szép természeti környezete, elsősorban a Szentandrás Domb és a halban gazdag Bika tó is igen népszerű a kirándulók körében.  (www.galgaheviz.hu)

Népviselete

20. századiban kivirágzó új népviseletcsoport, amelyre jellemző, hogy amikor a többi viselet színes és pompás formájú, ők egyszerű és színtelen öltözékeket hordtak és a férfiak munkakereső célú elvándorlását követően (1930-as évek) az asszonyok, akik otthon maradtak, a helyi ruhákat tarkává és sokszínűvé fejlesztették. 

Jellemzőik: posztószoknya, az ujjas és a kendő és azt tekintették szépnek, ha „virít a ruha", vagyi sitt is jellemző a hímzett mellény, díszes, hímzett szalag, színes öltözet.  

 

Galgamácsa

Galgamácsa nevét először a középkorban említették, környezetét nagyon régóta emberek lakják. Mácsa egyike volt az Ákos-nemzetség hatalmas birtokát kitevő településeknek már 1284-ben. A község nevét a Sydo nemzetségből származó Mácsától (1237-1267) kapta. 1421-ben Alsómacha és Felsewmacha még két külön településként szerepelt. A község a török hódoltság alatt sem pusztult ki. A 14. században épült épületei közül a katolikus templom kivételével földig pusztult. A 18. század közepén gróf Grassalkovich Antal szerezte meg a tulajdonjogát, ettől kezdve a gödöllői uradalom sorsában osztozott.

A falu 1827. március 23-án leégett, csupán 7 ház maradt épségben.

A község a Galgamácsa nevet 1900. november 26-án vette fel, a Statisztikai Hivatal ajánlása alapján.

Viselete nagyon hasonlít a Galgahévízi viselethez, annyi különbséggel, hogy itt kevesebb alsószoknyát hordtak a lányok, mint Hévízen. 

 

Püspökszilágy

Ugyan nem kifejezetten galga-menti falu Püspökszilágy, de jól reprezentálja a határvidékeken elterülő falvakat. Püspökszilágy hagyományaiban fellelhetjük a galga-menti falvak és Vác hatását. 

Püspökszilágy tkp. a mai napig zsákfalu, vagyis ha elfogyott az út, ott van Szilágy. Nevét a környező szilfaerdőről kapta, valamint arról, hogy a terület eredetileg a váci püspök birtokához tartozott. A középkorban még csak 12 zsellércsalád élt a faluban, de mára a lakosság lélekszáma meghaladja a 700 főt. Mivel a falu völgyben fekszik a környező domboknak önálló nevei vannak, pl. Malató, Kutya-hegy, Ordító, stb. Régen önálló községként létezett a Püspökszilágy és Galgagyörk között félúton elhelyezkedett Szór is, de mára csak honvédségi laktanyát találunk Szórban, ami közigazgatásilag Püspökszilágyhoz tartozik, tkp. csak az erdőt hívják annak, hisz már nincsen ott semmilyen község. A kommunista időszakban Püspökszilágy határába telepítették a Radioaktív Hulladékfeldolgozó Telepet, amelynek a szomszédos Váckisújfalusiak a tavukat köszönhetik. (Kevesen tudják, hogy a tavat azért ásták Szilágy és Újfalu közé, hogy azon mérjék a környezetszennyezés mértékét. Volt osztálytársam szerint, ha már villognak a halak, akkor már nem jó  ott horgászni. :) ) Manapság annyi haszna van a RHT-nek, hogy a falu sok támogatást kapott a Kht.-től, s így rendbehozták a közvilágítást, és  elkezdték megcsinálni az Újfalura vezető utat is.

Viseletére már az egyszerűsödés jellemző. Régen nagyon díszes viseletet hordtak, mind a férfiak, mind a nők, de később ez egyszerűsödött. A szilágyi viseletre jellemző a kék szín, főleg az ünnepi alkalmakkor viselt szoknyák kékek. A női viseletre jellemző még az alul hímzett, rakott szoknya, hímzett hosszúkötény, a fehér, hímzett mellény, fiatal lányoknak kék selyemből készítették az ünnepi lájbijukat. A hímzett szalag itt is megtalálható, de a hagyományos selyem pántlika is elterjedt lett  a huszadik század során. A női viselet része a fehér harisnya, valamint a hímzett keszkenő is.  a viselet a kor előrehaladtával egyre sötétedik. Az idősebb - hetven év körüli vagy özvegy - asszonyok fekete, piros virágokkal díszített rakott szoknyát, kötényt és pamutinget viselnek.A férfiak viselete inkább már városi hatást mutat, fekete posztónadrág, csizma, fehér ing, fekete hímzett mellény, fekete kalap, amit a legényemberek ünnepkor (pl. lakodalom) hagyományosan hímzett szalaggal és rozmatringgal díszítettek.Csizmát csak ünnepkor hordtak a férfiak. Ha melegebb idő volt mezítláb, télen pedig bocskorban jártak. A nők lábbelije, ha nem mezítláb jártak, akkor a parasztcipő volt, télen pedig a bocskor mellé még vastagabb pamutharisnyát húztak.  

A környékben sok tót (szlovák kisebbség) él, s az ő hagyományaik hatással voltak a szilágyiak viseletére is. Például sok helyen (még Vácon is) ennek köszönhetik a felső szoknya alsó, díszes csíkkal való díszítését is.

Veresegyház

Veresegyház mindig lakott Árpád - kori, templomos település, első okleveles említése 1375-ből való. Tavát 1430-ban szintén oklevél említi.

Mai nevének eredetéhez két hagyomány is fűződik. A kettő közül kevésbé valószínű, hogy a tatárok elől a templomba menekülő, majd lemészárolt lakosok vérétől pirosló falakról kapta volna nevét a település. Az elfogadhatóbb magyarázat szerint a vakolatlan, vörös téglából épült temploma után hívják Veresegyháznak. E névtípusból arra következtethetünk, hogy 1241 márciusában feltehetően itt is pusztítottak a tatár hadak.

A középkorban jelentős birtoknak számított, majd 1638-ban megalakult parasztvármegye egyik hadnagysága itt működött, melyhez 12 falu tartozott.

A XVIII. század harmincas éveiben újjászervezett váci püspöki uradalom egyik birtokkerületének, a veresegyházi ispánságnak székhelye, a XIX század elején a Váci járási alszolgabíró lakhelye.

A XIX-XX században körorvosi, körállatorvosi székhely. Veresegyház az egykori Pest-Pilis, majd a Pest-Pilis-Solt, 1876-tól Pest-Pilis-Solt-Kiskun, 1950-től Pest megyei település és  a Váci járáshoz tartozott 1965-ig, ezt követően a Gödöllői járáshoz csatolták.

A község része volt 1956-ig a mai Erdőkertes település. 

A járások megszűnte után 1984-től

A veresi viseletre jellemző a gyolcs anyagból készült, kékszínű virágmintás féling és farkas pruszlik. A szoknya klott, ritkán selyem anyagból készült, lila és zöld színnel kombinált sűrű soros, kézi virághímzéssel díszítették még a 1930-as években is. 

 

(klikk a térképre és megnő :) )

Egyéb művészet

Építészet

A palócok építészete is jellegzetes, egyes vidékeken falutípusok jelentek meg. (Például a galga-menti falvak elég tipikusok.)

"Az utcára néző „első szobába” a tiszta, megvetett ágyak, a fiókos szekrények kaptak helyet. Ide vezették a vendégeket, míg az egykori „komora” vagy „komra” második szobává alakult át, ahol a sarokasztalon és a sarokpadokon túlmenően két-három ágyat is elhelyeztek. Ez a helység volt a palócok legfőbb tartózkodási, étkezési és fekvőhelye. A mai ember számára meglepő, hogyan tudott ennyi ember egy fedél alatt élni, hiszen a palócok akkoriban több generációs nagycsaládokban éltek.

Megjelent az udvarra nyíló kamra is, amit rendszerint egy fedél alatt álló istálló követett. Az udvar legnagyobb és gazdaságilag legfontosabb építménye a csűr és a pajta volt." (K&H Euroconsulting, 2004)

Nálunk, például, (Püspökszilágyon) három szoba van: két nagy, és egy kisebb. Az egyik nagy szoba volt régen a tisztaszoba, ahol csak a távoli rokonok aludhattak, ha vendégségbe jöttek. A másik nagy szobában alustak a gyerekek a nagyszülőkkel, és a konyhában vagy a kisszobában a szülők. A mi házunk már modern így fürdőszobája is van, igaz a falu nincs csatornázva, így a szennyvíz elvezetés némiképp problematikus (megoldása: udvari WC, ganaj, kerti emésztő). A régi nyári konyhát nagyszüleim átalakították téli konyhává, amiben most már sarokülő van a régi lóca helyett. A ház alatt van a pince és mellette az istállóból átalakított komra. A komrában van a szén a fűtéshez, és a kályha, a moslékos veder, és más használati tárgyak. Miután bevezették a gázt már nem kell szénnel és fával fűteni, de néha sor kerül rá. A komra után az átalakított istálló további részei következnek, ahol ma már főleg használaton kívüli tárgyakat (csúnya szóval lomokat) és az állatok eledelét tartjuk. Mi még rendekezünk füstölővel, amit a disznóvágásokkor használtunk, abban füstöltük a húsokat. (Mily meglepő :) )  

Tánc

A legismertebb palóc táncrend a magyarbődi karikázó, csárdás és friss. (Szomorúan jegyzem meg, hogy ezt nem szokták táncházakban húzni... "mert bele vagyunk borulva Erdélybe... " :P ) Ennek jellegzetessége a kétszólamú ének (karikázó), és az erőteljes döbögö lépés (csárdás és friss), ami egyébként más, északi palóc táncokban is gyakran előfordul. A magyarbődi táncok során többféle tánctartás előfordul (keringő-kéztartás, hagyományos, stb.) 

Ugyanúgy jellemző a döbögő lépés a galgamenti táncokra is, de azokban már kevésbé domináns. A galgamenti táncokban több a szökkenő, ugró lépés, de ezekben is sok a forgás. A kéztartás hagyományos, nem jellemző a keringőszerű kézfogás. A karikázókat általában egyszólamra éneklik.